A Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) közös szervezésében 2012. július 9-15. között, összesen 22 fiatal részvételével ún. önkéntes munkatáborra került sor a Nagy-Homoród mentén.

 A homoródszentmártoni központú tábor résztvevői Nagy-Homoród menti rászoruló családoknak (többnyire egyedül élő idős személyeknek) és egyházközségeknek nyújtottak segítséget háztáji és más jellegű munkálatok elvégzésével. Ezzel párhuzamosan néhányan közülük a környékről toborzott gyermekeknek naponta vallásos-közösségi programokat szerveztek. A rendezvény fő támogatói a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap.

Az alábbiakban személyes hangvételű beszámoló olvasható Székely Kinga Réka homoródszentpéteri unitárius lelkésznőtől, a rendezvény egyik szervezőjétől. Ezt megelőzően azonban érdemes hivatkozni a kezdeményezés történelmi előzményére, amit a kolozsvári unitárius középiskolás lányok munkaközösségének 1943 és 1944 nyarán szervezett, három-három hetes kalákatáborai képeznek. Erdő János vallástanár - és későbbi püspök - vezetésével Árkoson, majd Homoródalmáson 24, illetve 22 középiskolás lány nyújtott akkor segítséget kétkezi munkával a világháború frontjain harcoló vagy már elesett férfiak otthoni családtagjainak. (Részletek Zsakó Erzsébet: Hinni és tenni. Az Unitárius Nőszövetség története című könyv 180-182. oldalain.)

A hűségesek

Az igaz szerelem mindörökké tart. Romeó és Júlia nem csak néhány napig imádta egymást; szerelmük oltalmazására az örökkévalóságot hívták segítségül. Az igaz hit is mindörökké tart. Amikor azt megtaláljuk, vele együtt rátalálunk életünk értelmére, földi hivatásunkra. A megtalált igaz hit értékessé teszi a közösséget, amelyben ezt a hitet megvalljuk és gyakoroljuk, értelmet adva tetteinknek.

Hála legyen a jó Istennek azért, hogy július 9. és 15. között olyan fiatalokból álló csapatot ismerhettem meg, akiknek elkötelezettsége, hűsége a közjó, az irgalmasság, az együttérzés, a segítségnyújtás iránt messze kiemelkedő a megszokotthoz képest. Hogy lehet az, hogy tizen- és huszonéves fiatalok ennyire öntudatosan, és ennyire odaadóan önkénteskednek? Hogy lehet az, hogy ilyen fiatalon felnőtteket megszégyenítő felelősségtudattal rendelkezzenek? Milyen csoda folytán voltak képesek ők arra, hogy együttérző szeretettel játszodjanak a kisiskolásokkal, sáncot ássanak öreg nénik háza előtt, kaszáljanak és szénázzanak ebben a nagy dologidőben, sajtot készítsenek, takarítsanak, ajtót, ablakot és kerítést fessenek? Egyáltalán, kik ezek az ifjak, lányok és fiúk, akik egy héten át vállalták önkéntesen a munkát csak azért, hogy hitüket megmutassák cselekedeteiken keresztül?!

A titok nyitjára hamar rájöttem. Ezeket az önkéntes fiatalokat a hűség vezérelte a Nagy-Homoród menti falvakba ezen a nyáron. A hűség, amivel régóta viseltetnek közösségük és az egyleti élet iránt. Hosszú évek egyletes álmai csiszolták  őket ilyen nagyszerűvé. A megtalált igaz hit, a megtalált tiszta lelkiség táplálja őket, ezért olyan természetes nekik az, hogy a mindennapokban is meg kell élniük azt, amit hisznek, s amit oly szépen kinyilvánítanak a templomban ünnepnapokon.

Bevállalósak ezek a fiatalok. Bevállalják a munkát és nem nyafognak a vízhólyagok miatt, nem kérdezik, hogy mikor telik már ki a munkaidő, hanem azon jár az eszük: mit kell még tenni? Nem rettennek meg harminc kisiskolás csataüvöltésétől, hanem azon merengenek: vajon nekik hány gyermeket ad majd Isten, amikor eljön annak az ideje? Nem sápítoznak, hogy bizonyos helyeken miért nő oly magasra a gyom, és egy-egy ledőlt kerítés miért várt éveket, hogy valaki felállíthassa, hanem néhány sóhajtásnyi perc alatt kalapácsolnak, kaszálnak, javítanak. Nem arról beszélnek, hogy ők mennyi mindent adtak, hanem arról, hogy mennyi mindent kaptak azoktól, akiknek segítettek. Néha pedig - mint koravén kisokosok - azon merengenek: vajon ötven év múlva ők lesznek azok az öregek, akik megköszönik a  fiatal önkénteseknek a segítséget?!

Bevállalósak ezek a fiatalok. Szinte megijesztik a szűkkeblűeket, azokat akik képtelenek a bevállalásra, képtelenek az együttérzésre és a feltétel nélküli segítségnyújtásra. Dehát hadd ijedezzenek, remélhetőleg javukra válik, s amikor eljön a következő nyár, talán ők is elindulnak önkénteskedni.

Ez a világ egyre inkább olyan, hogy megszokott lett a nem normális, és kezdett szenzációvá válni a természetes. Megszokott lett a szeretetlenség, az irigység, a zsugoriság, és szenzációvá kezdett válni az együttérzés, a jóindulat, a segítségadás.

Én boldog vagyok, hogy hirdethetem, világgá kürtölhetem a szenzációt: ha van valaki, aki egyedül érzi magát, ha van valaki, akinek a nagy dologidőben munkás segítő kezek kellenek, ha van valaki, aki éveket várt arra, hogy segítsenek neki az udvart megtakarítani, a sáncot kiásni, a kerítést megjavítani, az ablakrámát lefesteni, ha vannak szülők, akik gyermekeiknek szeretetteljes foglalkozást akarnak nyújtani, azok keressék az ODFIE-t. És keressék az egyletesek között a következő huszonkét fiatalt: Ádám Tímea, Balázsi Tímea, Bartha Pál Aba, Csíki Dániel, Csíki Zoltán, Dimény Alpár, Elekes Zsolt, Farkas István, Fülöp Júlia, Gánya Ervin, Gergely Noémi, Jakab Zsuzsanna, Kendi Kinga, Keresztes Kriszta, Kovács Mózes, Lurtz Zsolt, Matka Imre, Popa Ilona, Rácz Norbert, Szentpáli Hunor, Trinfa Zoltán, Varga Norbert. Aztán ha megtalálták ezeket a fiatalokat, és minden munka szép rendben elvégeztetett, küldjenek egy csendes fohászt a jó Isten felé, hogy a Gondviselés Segélyszervezetet is sokáig hordozza tenyerén, hogy a mindenkori önkénteseknek kenyeret és szállást biztosíthasson.


 Székely Kinga Réka