A Reménység Alapítvány és a Gondviselés Segélyszervezet közös szervezésében augusztus 2-án nyolc fogyatékkal élő személy és nyolc segítő indult útnak Kolozsvárról, hogy két nap alatt gépkocsival meghódítsák a Déli-Kárpátok magas hágóit. Az 1000 km-es út nem kisebb látványosságokat foglalt magába, mint a Transalpina és a Transzfogaras lélegzetelállító útja.

Nyári kalandorok ezrei veszik célba a Déli-Kárpátok legkönnyebben megközelíthető látványosságait, a csupán nyáron és kora ősszel látogatható Transzfogaras és Transzalpina országutakat. Vannak a bátrak és erősek, a hegyek igazi szerelmesei, a Fogarasi havasok csúcsait meghódító hegymászók, vannak, akik motorkerékpárra, biciklire, vagy autóba ülve vállalkoznak a 2145 méteres magasságig vezető aszfaltút megtételére. A kalandorok merészsége, kényelmi igénye, személyes bátorságpróbája, kalandvágyuk foka, azaz belső határaik szabják meg, ki-ki milyen módon és formában akarja megtapasztalni a csodát, saját határait és a végtelenség érzését, amit a látvány nyújt a látogatónak.

Önmagában nem lenne hír, hogy 16 kolozsvári személy, három gépkocsival két nap alatt átkel a Déli-Kárpátok legmagasabban fekvő közútján, a páratlan szépségű Transalpinán, majd Zsilvásárhelyen megtekinti Constantin Brancusi A végtelen oszlop, A csók kapuja, valamint A csend asztala nevű alkotásait; meglátogatja az egyik legdélibb unitárius szórványt, a lupényi egyházközséget, és élvezi annak vendégszeretetét. Önmagában az sem lenne hír, hogy ez a kis lelkes csapat a kirándulás másnapján a Fogarasi-havasok szívében haladó Transzfogarasi úton tér vissza Erdélybe, azon a lenyűgöző szépségű úton, amely elhalad a Balea-vízesések, a Balea-tó és a mesterséges Vidraru-tó mellett. Mindez önmagában nem lenne hír, ha nem tennénk hozzá, hogy erre a nem mindennapi hosszúságú útra, ha úgy tetszik autós kalandra, nyolc fogyatékossággal élő személy indult el segítőik támogatásával.

Nem mindennapi kihívás és élmény még a hétköznapi embernek sem kettő vagy négy keréken felkapaszkodni kétezer méter fölé, 100 km-en keresztül szelni a több mint 800 szerpentint, az 500-nál több hidat és viaduktot, alagutakat. Hát akkor mekkora kaland, kihívás, de legfőképpen élmény ez azoknak, akiknek fizikai korlátai nem az egészséges, hétköznapi ember határaival esnek egybe.

Személyes tanulságként álljon itt, ami szervezőkként, kísérőkként fogalmazódott meg bennünk az út végén. Számunkra sem volt könnyű feladat ezt a hosszú és fárasztó utat két nap alatt megtenni. Hát akkor hol vannak ők, kik még utazás közben sem tudnak pihenni, mert miközben bóbiskolnának, a következő pillanatban kicsúsznak a tolószékükből és a földön találják magukat? Visszagondolva, mintha ismeretlen lenne számukra a panaszkodás kultúrája. Ha kérdeztük, csak annyit mondtak: kicsit fáradtak. Ők nem panaszkodnak, mert kinek is tudnának egyáltalán? Sorstársaikon kívül, ki az, aki őszintén át tudja élni az ő helyzetüket? Mi legfeljebb empatikusan elképzeljük, de valójában átélni az ő határaikat, már nem sikerül.

Köszönjük hát minden egyes kalandorunknak ezt a hatalmas áldozatot, a türelem és kitartás megtanított leckéjét, minden egyes kísérőnek a segítségnyújtás önzetlenségét. Hisszük, mert tapasztaltuk, hogy minél nagyobb az áldozat, annál édesebb a siker íze, a megelégedés sikerélménye. Ezért hát ne féljen senki nekivágni magaslatoknak vagy éppen mélységeknek! Szemünk és szívünk látásának irányát kell csak jól beállítanunk, hogy saját határaink dacára megtapasztaljuk a végtelenség érzését:

„Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.

Az én segítségem az Úrtól van, a ki teremtette az eget és földet.

Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ.”

(Zsolt 121, 1–3)

A rendezvény lezajlását tükröző fényképek a Gondviselés Segélyszervezet  Facebook-felületén láthatóak.

Vagyas Attila