Kolozsvár, szerda esti forgalom a belvárosban. Mindenki rohan, siet valahová. A Bolyai János utcában egy mozgássérülteket szállító speciális fehér kisbusz szemtelenül a járdára parkol, mert nincs más parkolóhely.

A járókelők gondolata ilyenkor trópusi ágyban fogan, majd nagyot néznek. Tolókocsi gurul le a gépkocsi feljáróján („rámpa”). Ebben az utcában lakik Matyi, aki 33 éve mozgássérült. Természetesen mindenki nagy ívben elkerüli. Senki nem kérdezi meg a 75 éves édesanyját, hogy esetleg segíthet-e tolni a kocsit. Mindenki a maga terhét látja a legnagyobbnak és az neki épp elég, nem kell senkinek sem a másik terhe.

Több mint egy éve járunk a Gondviselés Segélyszervezet önkénteseivel a Reménység Alapítvány klubtevékenységeire. Az alapítvány 16 éve működik, próbálja az értelmi és testi fogyatékkal élők életét együttérzéssel, szeretettel, megértéssel felkarolni, ugyanakkor lehetőséget ad a fogyatékkal élők szüleinek a gondok átbeszélésére, a terhek megosztására.

Ebbe a támogató tevékenységbe kapcsolódtunk be, és így segélyszervezeti küldetésünket – melynek része a fogyatékkal élők segítése – kiteljesíteni. A klubtevékenységekbe igyekszünk tartalmat vinni, önkénteseinkkel ünnepségeket szervezünk, besegítünk a kirándulások szervezésébe, ünnepekkor segélycsomagokkal támogatjuk a közösség tagjait immár második éve. Mindezek közben mi, a testileg és értelmileg „egészséges” segítők vagyunk azok, akik lelkiekben sokat gazdagodunk minden közösen eltöltött alkalom során.

Rendkívül kevesen vagyunk, akik közvetlen érintettség nélkül, a segítés, felkarolás egyszerű szándékával fordulunk a fogyatékosok felé. Talán azért, mert ehhez túl nagy nyitottság – és mondjuk ki: bátorság – kell a léleknek? Mi az, ami fogyatékossá teszi az egészséges ember lelkét, amiért nem tud bátran szeretni? Talán az emberi gyarlóság tesz minket ismételten gyávává és fogyatékossá lelkileg. Mert mindenkinek van egy megszokott, elfogadott környezete, ami többnyire kényelmes, biztonságot nyújt, s amelynek határain belül mindenki magabiztosan mozog. Az ember saját környezetét úgy védelmezi, mint egy házőrző eb, sokszor ösztönösen körbe barikádozza azt azért, hogy ne sérüljön. Amikor önkéntesként bekapcsolódsz egy mozgássérült személy környezetébe, akkor ez a határ megszűnik, a világodat körülvevő biztonságos falak leomlanak. Mert attól a perctől kezdve kilépsz megszokott környezetedből, meg kell nyitnod szívedet, lelkedet olyanok iránt, akik merőben mások, mint mi vagyunk. Rá kell érezned a kommunikáció új formáira, hiszen a sérült emberekkel leginkább az etetés, öltöztetés, a biztonságot sugárzó érintésen keresztül, többnyire nem verbális csatornákon lépünk kapcsolatba.

Naponta teszem föl és teszik föl nekem is sokan a kérdést: hogy vagy? A választ és annak a meghallgatását nem részletezem. Egyet azonban megtapasztalok minden szerdai mozgássérült klubtevékenységen. Amikor ők teszik fel ugyanezt a kérdést, a választ a szemembe nézve, fokozott türelemmel hallgatják végig. Ezzel is jelezve: ők elsősorban őszinte barátságra vágynak, és arra, hogy értékeljék őket, hogy érezzék, vannak, akik hisznek bennük. Előttük azok a dolgok, melyeken keresztül megítéljük egymást, és megítél minket a világ (állás, státus, vagyon, oklevél), nekik semmit nem jelent. Ők csak a másik ember szívét nézik, feszegetve ezzel az együttérzésünk korlátait. És mivel tudják mindezt meghálálni annak, aki velük tölt el minőségi időt? Elsősorban sajátos érzelmi intelligenciájukkal. Különleges az a kedvesség és ragaszkodás, ami árad belőlük. Ők nem azt az erőt keresik benned, amit a világ keres, amit a munkahelyeden elvárnak. Ők emberségedet áhítozzák, tisztaságodat, őszinteségedet. Amiben sokszor gyáva és gyenge a mi erőnk…

Ha elszomorítónak tartod, hogy ebben a fellazult, szövet nélküli társadalomban ezek az értékek egyre inkább háttérbe szorulnak, akkor szívj egy mély levegőt és légy te is bátor a gyengeségedben. Ne engedd magad sodorni az árral, lépj ki kényelmes környezetedből, és nyisd meg szívedet és lelkedet olyan emberek előtt, akik másak, mint te vagy.   

Vagyas Attila