Tényleg boldogok az irgalmasok? Rendhagyó beszámoló a SegédKezek kalákatáborról

 

A hegyi beszédben azt olvassuk: boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. (Máté 5,7)

 

Az idei SegédKezek kalákatábor beszámolóját hadd kezdjem a számok és tények helyett valami mással. Hadd kérdezzek valami személyeset, és legyen a kérdés létjogosultsága maga az evangélium. Gondolkodtál-e azon, kedves olvasó, hogy mikor voltál irgalmas? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Hogy mit jelent számodra irgalmasnak lenni? Hogy egyáltalán szükséged van-e erre az érzésre, létformára, állapotra? Kérdezem mindezt azért, mert ha körül nézünk szűkebb vagy tágabb környezetünkben, azt tapasztaljuk, hogy az emberek többsége nem irgalmas. Ha körülnézel a világban, azt látod, hogy minden szinten robbanásszerűen terjed a durvaság, a kíméletlenség, a türelmetlenség és a közöny. Mielőtt mi is a nyájszellem örvényébe esnénk, talán érdemes elgondolkodni ezen…

 

Az irgalmasságról úgy beszél a teológia, mint Isten alaptulajdonságáról. De vajon milyen az irgalmasság emberi arca? Azt szokták mondani: irgalmas ember az, aki segít a másikon. Az irgalmas samaritánus jézusi példázata (Lk 10,25-37) alapján helyesebb azt mondani, hogy az az irgalmas ember, aki érdek nélkül segít a másikon. Irgalmas az, aki nem úgy bánik a másikkal, ahogy azt megérdemelné, hanem annál jobban. Nem olyan a fogadj Isten, amilyen az adjon Isten – ahogy mondani szokták. Nem úgy viszonyulok a másikhoz, ahogy ő viszonyult hozzám, hanem irgalmasan. Jót adok annak is, akitől rosszat kaptam, vagy akitől semmit nem remélek. Jézus tanítása szerint az irgalmasság nem azt nézi, hogy ki az a másik (lásd a zsidók és samaritánusok közötti ellenséges viszonyt), hanem felismeri a szükséget, vagyis azt, hogy a másik ember segítségre szorul. Az irgalmas ember azt nézi, hogy mit tud tenni a bajba jutott felebarátja érdekében.

 

Jézus tanításával ellentétben, ha segítséget kérnek tőlünk, mi legtöbbször megvizsgáljuk, hogy kiről van szó. Mit tudok róla? Rokonszenves-e? Megéri-e nekem a segítségnyújtás? Viszonozni tudja-e valaha a segítségemet? Legtöbbször képtelenek vagyunk a jézusi példa szerint viszonyulni a másik emberhez. Képtelenek vagyunk, mert az irgalmasság jézusi módja komoly tanulási folyamatot követel tőlünk. E tudatosság mellett arra is szükségünk van, hogy önmagunkkal, a közösséggel és a világgal harmonikus kapcsolatunk legyen, mert az Isten által teremtett ember három dimenzióban él. Az egyediség vagy egyéniség, az együttesség (család, csoportok, közösségek, intézmények, nemzet tagjaként), és az egyetemesség dimenziójában. Van, aki ezeket a szinteket tudatosan éli a mindennapokban, van, aki reflexszerűen, és van, aki a kultúrája részeként. Egy kereső fiatal mindennapjait nem biztos, hogy a tudatosság szövi át, éppen ezért egy olyan élethelyzet biztosítása, amely segít akár az egyik dimenzió, akár a másik megélésében, életre szólóan meghatározhatja fejlődését. Nem kérdés, hogy a mai fiatalok nagy része az individuális énjüket mennyire élik meg ebben a személytelen digitális világban. Ellenben az együttesség és egyetemesség dimenziója mintha kisebb mértékben valósulna meg a mindennapjaikban.

 

A kalákatáborainkban megforduló fiatalok egy része városon él, ahol eleve nem a hagyományosabb falusi környezet áll rendelkezésre. Nem beszélve arról, hogy már falvainkon is egyre nehezebb kalákákat szervezni, önkéntes munkára fiatalokat toborozni. Kevés az olyan lehetőség, amelyekkel élve fiataljaink rácáfolhatnak az őket sokszor előítélettel megbélyegezők táborára. Ezeket az élettereket biztosítja a fiataloknak az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet számtalan éves rendezvényével és a helyi egyletekbe való bekapcsolódás által. És immáron ötödször mondhatjuk, hogy a Gondviselés Segélyszervezettel karöltve megszervezett SegédKezek kalákatáborral is. Mert évről évre egyre több fiatal kapcsolódik be és vesz részt önkéntes munkában. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a résztvevők a táboros–fesztiválozós nyári időszak után vakációjuk utolsó napjait áldozták fel azért, hogy akár 250 kilométert stoppolva egyedül élő idős személyeknek segíthessenek.

 

Az idei 50 résztvevő (14 és 30 év közötti ifjak) 23 különböző erdélyi helységből érkezett Aranyosszékre, ahol 9 különböző településen, összesen 40 családnál és közösségi épületeknél segítettek a következő munkaterületeken: háztáji takarítás, favágás, gyomlálás, kaszálás, lakások, kapuk és kerítések festése, egyebek. Egy héten át, augusztus 29. és szeptember 4. között megélték az együttesség és egyetemesség dimenzióit. Kaptak minden nap egy nevet, egy címet és egy feladatot. Nem volt háttértudásuk a rászoruló személy életéről. Azt is megtanulták, hogy a munkáért nem mindig lesz köszönet, és azt valószínűleg nem fogják viszonozni nekik. Nem is volt ilyenfajta elvárásuk, nem mondták egy fél óra után, hogy ez a néni vagy bácsi nem rokonszenves, ezért én itt többet nem dolgozom. Tudták, hogy az, amit végeznek, az önmagában érték, mert hálából és emberségből tették, és bármilyen máz, krém, díszítés nélkül megállja a helyét.

 

A kalákatábor ötödik kiírásának megszervezése után nyugodtan mondhatom, hogy ezeknek a fiataloknak immáron természetükké vált a figyelmesség, nyitottság, a segítőkészség, az önzetlen segítségnyújtás. Ha ez minél több embernek természetévé válna, talán egészen más lenne sok háztartás, család, közösség, az egyház, s miért ne, az egész erdélyi társadalom.

Merjünk tehát szakítani az irgalmatlanság lelkületével, és legyen bátorságunk jó szívvel, segítőkészséggel válaszolni a világ sok kegyetlenségére. Mert jó boldogan irgalmasnak és irgalmasan boldognak lenni!

 

Vagyas Attila

 

 

 

(Én) SegédKezek

 

Immáron ötödik éve, hogy megrendezésre kerül minden nyáron a Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet közös szervezésében a SegédKezek kalákatábor. 2016-ban Aranyosszék adott otthont a félszáz önkéntes fiatalnak.

 

Mit jelent az önkéntesség? Nem volt olyan résztvevő, aki a tábor végére ne tudott volna erre a kérdésre válaszolni. Egy hét leforgása alatt a háztáji munkáktól a lelki gondozásig sok mindennel foglalkoztunk. És e tevékenységek közben tanúi voltunk annak, hogy milyen is önzetlenül segíteni. Milyen az, ha hálától könnyes szemekkel, köszönömtől remegő ajkakkal és imára kulcsolt kezekkel búcsúznak el tőlünk a rászoruló családok. Mi pedig minden nap a munka utáni jóleső fáradtság érzésével ültünk le elfogyasztani estebédünket. Ilyenkor beszámoltunk egymásnak az aznapi történésekről. Egymás szavaiból átéltük az építéseket, meszeléseket, takarításokat, és azon kaptuk magunkat, hogy egyszerre voltunk Tordán, Aranyosrákoson, Várfalván, vagy éppenséggel Alsófelsőszentmihályon.

 

A táborba Erdély különböző vidékeiről jelentkeztek önkéntesek. Volt olyan, aki 250 kilométert utazott, hogy részt vehessen a kalákatáborban, más pedig a munkahelyéről igényelt szabadságot azért, hogy segíteni tudjon a rászorulókon. Mindezek alapján a megfoghatatlan kíváncsiság kérdés formájában robban: vajon miért? Miért áldozza fel ötven fiatal a saját szabadidejét és erejét azért, hogy egy addig ismeretlen tájon egy hétig önkénesen dolgozzon? A válasz: mert úgy éreztük, hogy ott a helyünk! Mindannyian ugyanarra a belső hívó szóra feleltünk és önzetlenül segédkeztünk ott, ahol szükség volt rá. És tudom azt, hogy nem csak a táborok alatt, hanem egész életünkben „segédkezek” leszünk.

 

A kalákázást szombaton közös kirándulás jutalmazta, majd a tábort a vasárnapi istentisztelet és az ünnepi ebéd zárta. Mi pedig elbúcsúztunk egymástól és Aranyosszéktől, ahová a sok emlék és a szívünk is visszahúz.

 

Járai-Szabó Richárd